Folyamatosan szépül a PADA tulajdonában lévő régi városháza

Hosszútávfutás az építészet – mondja Szabó Levente, a Hetedik Műterem építésziroda vezetője. Nevéhez fűződik többek között a soproni Várkerület hat éven át tartó revitalizációja, a Móricz Zsigmond körtéri Gomba megújítása és a Trefort-kerti „névsor a fugákban” – az ELTE második világháborús áldozatainak emlékműve. Ami most különösen foglalkoztatja, a régi budai városháza rekonstrukciója.

Évek óta elhanyagolt állapotban, üresen állt a régi városháza a budai Várban, amikor a Magyar Nemzeti Bank 2013-ban megvásárolta az ingatlant. Megújított tornya már elkészült, az egykori kápolnát jelezve, amelyet még a kalapos király záratott be, és a város egyházi kincseit is elárvereztette. A tulajdonos, a PADA Alapítvány angol nyelvű, nemzetközi oktatóbázissal rendelkező doktori iskolát hoz létre a patinás épületben. A megújuló tereket láthatják majd az érdeklődők is?

– A tervek szerint a felső szinten és a tetőtérben működik majd a doktori iskola (ott előadótermek, szemináriumi szobák, kutatóterek és a hozzájuk tartozó kiszolgálóhelyiségek lesznek), míg a földszinten és a pincében a városlakók és a turisták számára megnyitott, zömmel középkori terekben helyet kap majd könyvesbolt, étterem és kiállítótér is. A 6-700 éves múltra visszatekintő épület az elmúlt két év régészeti, művészet- és építészettörténeti, valamint levéltári kutatásai nyomán a budai polgárváros egyik legjobban feltárt és dokumentált műemléke lett. Az ásatások során fény derült a jelenlegi épület helyén húzódó középkori sikátorra, és XVI. századi spanyol aranypénzt is találtak az egyik gödörben, öt-hat méter mélyen.

A kutatóárkokat persze betemették, és a megbontott falrészeket is visszafalazták. Néhány különleges helyen az épület múltja mégis láthatóvá válik: egykori kőkeretek, kapuk és ablakok jelennek majd meg a felújított épületben, és kis üvegfödémeken keresztül láthatjuk a padló alatti, egykor volt épített világ rétegeit.

– De hogyan lesz ebből a sokféleségből egységes alkotás? 

– Kívülről egységes stílusú homlokzat látható a barokk építészet attribútumaival, kőkeretes ablakokkal, párkányokkal és tagozatokkal. Belépve a házba viszont különböző karakterű terekkel találkozhatunk. Legrégebbiek a XIII–XIV. századi boltozatos középkori pinceterek, majd az alacsony belmagasságú, földszinti középkori terekre tágas, síkmennyezetes emelet épült. A török hódoltság után és a későbbiekben is számtalan változáson ment keresztül az épület, amíg elnyerte a mai formáját. Gyönyörű látni az egyes korszakoknak ezt az egyszerre térbeli és időbeli kollázsát. Amikor két évvel ezelőtt a rekonstrukciós munkába belefogtunk, elsőként a magunk számára próbáltuk szétszálazni az építészeti periódusokat, hogy világossá váljon, mit érdemes a látogatóknak megmutatni, és melyek azok a részletek, amelyek leginkább a művészettörténészeknek érdekesek.

– És a műemlékvédelemnek, gondolom. Az épület sorsa mutatja, hogy a különböző korok meglehetősen szabadon bántak egymással. Ma viszont szigorú szabályoknak kell megfelelni. 

– A múlthoz való viszonyunkról is árulkodik, hogy úgy gondolkodunk, minél régebbi egy épületrész, annál értékesebb. Nem volt ez mindig így: a XIX. század második feléig magától értetődően építettek egymásra a különböző korok mesterei, elbontva, átépítve, felhasználva az elődök által létrehozott falakat, tereket. Mindez az egykori városháza feltárásával plasztikusan nyomon követhető. A feladatunk ma, 2016-ban ezzel kapcsolatban kristálytiszta: klasszikus műemléki rekonstrukciót kell elvégeznünk a középkori és barokk terek – boltozatok, tagozatok, vakolatok – egykori állapotnak megfelelő helyreállítása érdekében, a fennmaradt részletek vagy analógiák alapján. Hallatlanul izgalmas kérdéseket eredményezett például, hogy a kutatói anyagból előkerült Klösz György XIX. század végi épületfotója. Szemben ugyanis a háború utáni, valamint az 1970-es évek kissé elnagyolt homlokzati felújításával, Klösz fényképének részleteire ránagyítva hajszálpontosan rekonstruálható volt a homlokzat és a torony már elkészült burkolata, osztása, arányai. A hitelesség kulcskérdés. Az épületnek, s így a homlokzatának is számos periódusa volt, és az építész felelőssége, hogy tiszteletben tartva a hely történetiségét, megpróbáljon az elmúlt korok között kapcsolatot teremteni. Jelen esetben a homlokzat és a torony egy XIX. századi fotóról készült rekonstrukció, amelyet a fénykép legitimál, hiszen zűrös dolog lenne, ha olyan rekonstrukciós irányba mennénk el, amelynek nincs nyoma, nincs dokumentációja, és amelyre nem lehet nagy biztonsággal hivatkozni.

– A rekonstrukció hozhat olyan meglepetéseket, hogy a kollektív emlékezetből kikopott, de a kutatások során most napvilágra került, több száz évvel ezelőtti állapot lesz újra látható? 

– Az épület Szentháromság utcai kapualját mindenki ismeri, de volt egy az Úri utca felől is, amelynek a lenyomata a vakolatrétegek mögött pontosan megmaradt. Ebben az esetben semmi mást nem kell tennünk, mint kibontani a korábban befalazott részt. Ilyenformán újra megnyílik, ami egykor átjáró volt, és átjárhatóvá válik az épület teljes földszintje a két kapualjon keresztül.

– A második világháborúban bombatalálatot kapott a ház, az emeleti födém és a tetőszakasz nagyobbik része elpusztult, ezeken a helyeken nagyobb a tervező szabadsága? 

– Megpróbálhattuk volna rekonstruálni az eredeti állapotot, de úgy döntöttünk, hogy a régiekhez illeszkedve, alkalmazkodva hozunk létre valami újat. Fontos ugyanakkor szem előtt tartani, hogy a ház első téglája a XIII–XIV. századból való, és most, 2016-ban, még ha volumenében jelentős építkezésről van is szó, a mi munkánk csak egyetlen periódusa az épület hosszú történetének. Ennek szellemében úgy kell beavatkoznunk, hogy a régi épületrészek ne sérüljenek, és a minket megelőző állapot később akár részben vagy teljesen visszaállítható legyen az utókor számára.

– Ebben az esetben a megfelelő anyag használata etikai kérdés? 

– Abszolút. Meggyőződésem, hogy egy épülethez való viszonyulásunk elsősorban kulturális mintákat követ, akár az épület egészét tekintjük, akár a részleteket. A tetőteret keresztül-kasul szabdaló, 300 éves, súlyos és gyönyörű vörösfenyő gerendákat természetesen láthatóvá tesszük, és az autentikusan helyreállított tereket ugyanaz a solnhofeni kő – a korszak jellemző építőanyaga – borítja majd, mint amely a barokk lépcsőház előtti folyosón megmaradt. De a részletek rekonstrukciója nem egy kaptafára készül, helyiségről helyiségre kell megtalálnunk az igaz és adekvát válaszokat. Ilyenformán a pincei terek megújítása teljesen más elven működik, mint a tetőtéri, vagy a barokk főlépcsőház által kettéosztott, átjárható, belső udvarok lefedésének megoldása. A történelmi épület egészére, s így a megújítás koncepciójára is jellemző egyfajta „patchwork” technika, mely a részletekben is megjelenik, miközben persze, remélem, hogy a belső tereket végigjárva, felfedezhető lesz a házban az egységes építészeti gondolat. Az építészet hosszútávfutás: évekbe telik egy sokszereplős tervet összetartani, és az eredeti koncepció megtartásával végigvinni.

– Decemberben, a Fuga építészeti központban Re_konstrukció címmel nyílt kiállításukon világosan látszott, hogy a múltról való gondolkodás a Hetedik Műterem legtöbb munkáját jellemzi. Ez vonatkozik a Szép magyar könyv versenyen idén nyáron díjat nyert, Bán Ferenc építészete című kötetére is. 

– Az építésziroda utolsó tíz évét egyben látva magam is meglepődtem, hogy a legkülönbözőbb műfajokban, az emlékműtől a tudományos kutatómunkán át az épületekig valamiképp mindig az építészet és emlékezet témájával, összefüggésével foglalkozunk. A Bán Ferenc-könyv ugyanúgy építészeti feladatként jelent meg számomra, mint a Móricz Zsigmond körtéri Gomba. Rekonstruálni egy fél évszázados, kimagasló építészeti pályát, struktúrát adni a könyvnek, és kidolgozni a részleteket – utólag visszagondolva a kötet megírása kísértetiesen hasonlított egy épület létrehozásához. A Gomba esetében radikális állítást fogalmaztunk meg, amikor az átláthatóságot, áttekinthetőséget neveztük a megújítás alaptézisének. Állításunk ugyanis azzal járt, hogy a finom arányú épület tartószerkezetének megtartásával a falakat gyakorlatilag átfogalmaztuk, s ez komoly vitát váltott ki műemlékes körökben. Döntésünkben megerősített, hogy Schall József, az 1942-ben épült, kör alakú forgalmi épület eredeti tervezője pályázati tervé­ben hasonlóan nyitott koncepciót fogalmazott meg, amely aztán a megépülésekor vált zártabbá.

– Az emlékműveknek látszólag kevés közük van az építészethez, bár a Trefort-kerti több építészeti díjat is kapott.

– Szerintem pedig a velejéig építészet ez is, és egészen különleges helyzet adódott, amikor az ELTE a második világháborúban elpusztított egyetemi polgárok emlékére tervpályázatot írt ki a Mesteriskola csapatai számára. Konzulensként, a Mesteriskola friss diplomás hallgatóival, a projekthez kapcsolódó szobrászművésszel és grafikussal együttműködve, Steindl Imre téglaépületének fugáját bronzcsíkkal jelöltük meg, mintha csak az ember végigfuttatná az ujját a Múzeum körút és a Puskin utca közötti egy centiméteres vonalon. Annak, aki egyik épületből a másikba, naponta akár többször is átsétál a Trefort-kerten, ez a jel szinte láthatatlan, mert nem gondolom, hogy az egyetem 198 felkutatott áldozatának sorsával kellene lépten-nyomon szembesülnie. Az idő is segítségünkre van: egyre patinásabb az áldozatok nevét és halálozási adatait rejtő bronzfelület. De ha valaki spontán módon vagy időről időre észreveszi ezt – csak mert közel áll a falhoz –, hirtelen egymáshoz igen közel álló nevekkel, évszámokkal, drámai adatokkal találja magát szemben. Innentől szabad a pálya, hogy ki-ki felfedezze, ez nem egy egy centiméteres, hanem 250 méter hosszú emlékmű, amelyet végig lehet követni, akár több alkalommal is bejárva az emlékmű által megjelölt teret, azaz magát a Trefort-kertet.

– A kortárs építészet közérthetősége alapvetően problematikus napjainkban. Hogyan lehetne mégis a közbeszéd részévé tenni?

– A nyilvánosság eltérő szintjein más és más eszközök állnak rendelkezésre, az alapfokú oktatástól az építészképzésen át a különböző mediális felületekig. Munkahelyemen, a Budapesti Műszaki Egyetem Középülettervezési Tanszékén a bölcsészethez talán közelebb álló, választható kurzus keretein belül építészetkritikát oktatunk. Személyes indíttatásból sem tudok lemondani az építészeti tevékenységnek arról az oldaláról, amely nem tervezésben, hanem kutatásban, írásban nyilvánul meg. Az építész önreflektív fajta. Az ember folyamatosan gondolkodik, rajzol, de rögtön bírálja is magát, és újrakezdi a folyamatot. Én legalábbis így működöm.

Forrás: Magyar Idők